-Mikor érünk már oda?
-Nem tudom, szívem. Ha öt perc múlva is megkérdezed, kiteszlek az autóból!
Nos, igen. Eléggé szigorú anyukám van. Nagyon izgultam, és tudni kell rólam, hogy, ha nagyon izgulok, akkor türelmetlen leszek, mert minél hamarabb tudni szeretném az eredményt. Ebben az esetben csak oda szerettem volna érni a Központba minél hamarabb.
-Anya? Mi lesz akkor, ha nem megyek át? A jegyeim nem olyan jók, mint Alice jegyei.
-Gloria! Ne engem hozz már fel minden hülyeséghez! Mintha én tehetnék róla, hogy inkább csak vásárlással meg minden mással töltöd az idődet a tanulás helyett! - mondta Alice, a testvérem.
Ikrek vagyunk. Nagyon szoros a kettőnk közötti kapcsolat, mondhatni ijesztően szoros. Ha egyikünk bajban van vagy valami történik vele azonnal repülümk és segítünk egymásnak. Azt tisztázzuk, hogy amikor azt mondtam repülünk, akkor azt úgy is gondoltam. Nem, nem madarak vagy madárhibridek vagyunk. Nem, nem is valami drogos banda, aki kiugrik az ablakon mondván "Nézzétek! Tudok repülni!". Nem. Mi angyalok vagyunk. Angyalok, akik éppen ülnek egy autóban. Hogy miért? Mert éppen a Földön vagyunk, ahol az Angyalok Kódexe megtiltja, hogy repüljünk.
Szóval éppen a központ felé tartunk, ahol majd Alice és én leteszünk egy vizsgát. Ezen a vizsgán múlik a jövőm. Alice-é nem, őt bárhová felveszik a kitűnő érettségijével. Engem nem. A Kódex kimondja, hogy "Minden, tizennyolcadik életévét betöltő angyalnak le kell tennie egy alkalmassági vizsgát, ami megpecsételi a jövőjét". Ezt értsd úgy, hogy, ha megbuksz, akkor száműznek a halandó emberek közé. Ha átmentél, akkor a különböző ágazatok egy meghívót küldenek neked, ha kellesz nekik. Alice például kitűnővel fog átmenni, ezt mindenki tudja. Én viszont talán megfelelek.
Körülbelül egy órát utaztunk, mert az az átkozott Központ a város másik végén, a szegénynegyedben volt. Áthaladva a gazdagok és nincstelenek határvonalán, majd' megszakadt a szívem. Egy éles vonal választotta el a kettő részt egymástól. Ez részben nekünk, angyaloknak volt köszönhető.
Körülbelül ötezer évvel ezelőtt az emberek egy csoportja kivívta az angyalok haragját azzal, hogy nem hittek bennük, mert egy befolyásos prédikátor beetette velük ezt a mesét. Az angyalok büntetésül elvették az összes vagyonukat ezeknek az embereknek, és megátkozták őket az örök szegénység átkával, ami generációról generációra szállt. Akik akkor is hűen kitartottak melletünk, gazdagsággal lettek megáldva.
Szomorú történet, de ez van. Mi már nem tehetünk ez ellen semmit.
Végre megérkeztünk a Központba. Út közben szerencsére senki sem támadott meg minket, mert már hallottam olyat, hogy egy másik angyalcsalád éppen ment a vizsgára, amikor az egyik hajléktalancsoport megtámadta őket és elvitték a gyermekeiket. Hogy mi lett velük, azt senki se tudja, mert azóta se kerültek elő.
A Központ belseje hatalmas volt. Kívülről csak egy átlagos kis kunyhónak tűnt, ám közel sem az volt. Amikor beléptünk az ajtón, egyből egy lépcső fogadott bennünket, ami levitt az óriási váróteremhez. A lépcső piros bársonnyal volt lefedve, ami folytatódott egészen addig, amíg bele nem ütközött egy pultba. A pult mögött egy középkorú férfi ült, aki mikor megérkeztünk azonnal felkapta a fejét.
-Jó napot! Miben segíthetek?
-Jó napot! A lányainkat hoztuk a vizsgára.
-Neveket kérhetek?
-Gloria és Alice Maxwell. Fél tízre kaptunk időpontot.
A férfi bepötyögte a gépébe a nevünket, majd így szólt:
-115-ös és 132-es szoba lesz.
Azzal elmentünk megkeresni őket. Mivel két egymástól nagyon messze lévő szobáról volt szó, kettéváltunk. Alice ment a 115-öshöz, én meg a 132-eshez. Ki volt az ajtók mellé függesztve egy-egy tábla, amin nevek és időpontok szerepeltek. Az enyémen éppen Alice neve szerepelt, ezért odaordítottam neki.
-Hé, Alice! Itt van a neved!
-Ne üvölts már Gloria! Nyilvános helyen vagyunk!- mondta anya.
A szám elé kaptam a kezem és vadul bólogattam, mert nem akartam, hogy megüssön vagy valami hasonló. Igaz, még sose emeltek kezet rám a szüleim és valószínűleg nem most akarták elkezdeni, de jobb félni, mint megijedni.
Miután Alice visszajött, leültünk a két ajtó közötti padra, és lestük, hogy mikor jönnek ki a termekből.
-Anya? Mire számítsunk odabent? - kérdeztem, mert eléggé izgultam.
-Nem tudom Gloria. Azóta, hogy mi vizsgáztunk apáddal, biztos megváltozott a rendszer.
Igaza volt. Mint mindig. Néha nagyon utáltam, hogy mindig neki van igaza.
Körülbelül tíz percet vártunk mire a 132-es szobából kijöttek. Mikor megláttuk a kijövő lány arcát... hát, hogy is mondjam... Alice (meg én is) elfehéredett. Ezek után kinek van kedve bemenni? Sőt... kinek volt kedve bemenni?
-Alice Maxwell-t kérjük fáradjon a 132-es szobába - mondta egy női hang a hangfalakból.
-Hajrá, Alice! Mindent a legjobb tudásod szerint.
Azzal megöleltük, sok szerencsét kívántuk neki és útnak indítottuk. Most már hevesen dobogott a szívem akár a maratont végig sprintelő emberé. Gondolom el tudtátok képzelni.
Nem sokkal ez után a hangfalak ismét recsegve megszólaltak.
-Gloria Maxwell-t kérjük fáradjon a 115-ös szobába.
Vettem egy mély levegőt és felálltam. Anya és apa engem is körbeölelt, nekem is sok szerencsét kívántak, de nem igazán értettem, mert nem hallottam szinte semmit a fülemben zúgó véremtől. Oké Gloria... egyszer kell végig csinálnod, és az jól is fog sikerülni. Ez és ehhez hasonló gondolatok futottak végig a fejemben mire odaértem az ajtóhoz. Bekopogtam és benyitottam.
A lélegzetem is elállt a szobától. Részben a félelemtől, részben pedig a szoba berendezésétől. Hol is kezdjem... A szoba hatalmas volt. Nem akkora, mint az előtér, de megközelítőleg a fele. Az ajtótól balra egy kiképzőteremhez hasonló rész volt, a jobb oldalon pedig egy kisebb lőtér. A szoba közepén volt egy asztal két székkel. Ezek egymással szemben helyezkedtek el, és vörös bársony borította, a keretük pedig arannyal bevont, szerintem fa volt. Az asztal túlsó végén egy középkorú, hosszú szőke hajjal rendelkező nő ült. Kedvesen intett nekem, hogy üljek le. Úgy is tettem, és mikor a szemébe néztem, hirtelen elszállt a félelmem egy része, olyan nyugodtság áratt a szeméből, hogy el is felejtettem miért izgultam. A szeme nagyon különös volt. Volt benne kék, zöld, barna meg talán arany.
-Hogy önnek milyen szép szeme van! - mondtam minden meggondoltság nélkül.
A nő egy kissé meglepetten nézett rám. Gondolom nem ehhez a fogadtatáshoz volt hozzászokva.
-K... köszönöm - mondta, majd folytatta - A nevem Jasmine.
Furcsálltam, hogy csak keresztnevet mondott, de én is bemutatkoztam.
-Az én nevem Gloria Maxwell.
-Rendben. Akkor tisztázzuk, hogy itt mi fog történni, rendben?
Bólintottam.
-Először adok neked egy teszt lapot, amin tíz egyszerű, de lényegre törő kérdés lesz. A továbbiakban a terem bal oldalán található bábukhoz megyünk, ahol bemutathatod harci tudásod, melyet pontozok, majd a jobb oldalon található lövészpályához megyünk, ahol értelem szerűen a lövésztehetséged mutatod be. Ha ezeket letudtuk, vársz egy negyed órát, míg értékelem az eredményed. Gondolom azt tudod, hogy ez a rangsor kihírdetéséig szigorúan titkos lesz.
-Rangsor? - kérdeztem.
-Igen. A rangsor alapján küldenek neked ajánlólevelet a különböző ágak. Ha a végén vagy, logikusan nem kapsz orvosi vagy katonai meghívást. Érthető?
-Igen, minden az.
-Rendben. Akkor itt van a lap. Erre körülbelül húsz perced van. Ne tekints rá úgy, mint egy dolgozatra. Annál ez egyszerűbb lesz.
Ezzel egy kicsit megnyugtatott, ám amikor elolvastam az első kérdést rájöttem, hogy nem kell hozzájuk más, mint az ösztöneid.
Oké, első feladat... Mit tennél, ha egyik bajtársadat lábon lőtték volna és nem tudna járni? Ez és ehhez hasonló kérdések voltak benne, amivel nem is untatlak. Miután letelt a húsz percem, Jasmine elvette a lapot és odatessékelt a bábukhoz.
Elég érdekesen néztek ki. Mindnek hiányzott az egyik keze, de lábaik voltak. A következő pillanatban elém tárult kézifegyverek százai.
-Válassz egyet! Jól gondold meg, mert nem táncolhatsz vissza!
Végig néztem rajtuk. Volt öt féle machete, húsz különböző tőr pár, illetve tíz kard. Számomra a tőr volt a megfelelő választás, mert annak volt a mérete pont jó egy viszonylag alacsony lánynak,mint én. Hosszú, vörös hajamat hátra fogtam egy lófarokba, majd elvettem egy fekete, bőrrel borított nyelű tőr párt. Az asztal a fegyverekkel egy szempillantás alatt eltűnt és helyére jött egy bábú. Jasmine megnyomott egy gombot a távirányítón a kezébe (amit csak most vettem észre) és annak hirtelen kinőtt a keze egy hatalmas szamurájkarddal.
-A feladatod az lesz, hogy próbáld meg megszúrni, megvágni ezt a bábút a lehető legtöbbször. Erre kapsz tíz percet.
Összpontosítottam, hiszen, ha elrontok akár csak egy lépést is, nem biztos, hogy kijutok innen élve. A robot lábai mögött friss vérfoltok voltak. Lehet, hogy az előttem lévő gyerek az életét vesztette itt? Nem láttam kijönni innen senkit.
-Rajt!
Megijedni sem volt időm, mert a robot azonnal támadásba lendült. Naná, hogy a nyakamat célozta meg azzal a karddal. Majdnem fejemet szegte, még szerencse, hogy időben lehajoltam.
Először csak teszteld, derítsd ki a gyengepontjait. Biztos van neki.
Egy elterelő szúrással próbálkoztam a jobb oldalon, majd mikor odakapott védekezés gyanánt, én a bal oldalról megkarcoltam a fémes testét. Egy hang jelezte a találatot. Kis termetemnek köszönhetően elég gyorsan mozogtam. Mint a villám a háta mögé kerültem és egy jól célzott rúgással a térdhajlatába rúgtam, majd a robot összeesett. Ráugrottam, és gyorsan beledöfködtem a hátába mind a két tőröm felváltva, hogy minél több pontot kapjak. Csak négyszer sikerült, mert a robot, hirtelen oldalra fordult, és megvágta a kezem a kardjával. Felszisszentem a fájdalomtól. Egy pillanatra nem figyeltem, ezért a jól mellkason rúgott ami után alig kaptam levegőt. Éppen beleállította volna a kardját a szívembe, ha nem fordulok el az utolsó pillanatban. Már így is zihálva vettem a levegőt, de még jól meg is rúgott megint, és megint a földön voltam. Amilyen gyorsan a remegő testem engedte talpra álltam és a robot lábai között átcsúszva a háta mögé kerültem. Jól belevágtam a két tőröm egyikét a tarkójába, ám mire kihúztam volna, megfordult és benne maradt. Akkor egy tőrrel kell beérnem. Nekem rontott, de olyan erővel és gyorsasággal akár egy bika. Éppen időben sikerült elugranom előle és a lendületét felhasználva gyorsan hátba rúgtam. Várhatóan elesett én meg rávetettem magam és kihúztam a tőrömet a tarkójából. Ezúttal a fejét kezdtem szúrkálni, és minden találat után a hang jelzett, hogy pontot ért. A hang felvett egy ritmust a szúrásaimnak hála, majd egy addig ismeretlen sípoló hangot adott ki.
-Letelt a tíz perc.
A robot hirtelen felkelt ezzel lerázva magáról, majd visszaállt a többi mellé. A földön maradtam még egy fél percet, majd Jasmine hozott nekem egy üveg vizet és egy szelet műzlit.
-Köh.. szöh.. nöm... - sziháltam el neki a köszönetem, majd egy ültömbe kiittam az üveg tartalmát. Amíg pihentem Jasmine összegezte a teljesítményem. Egész jónak vélte. Nem a legjobbnak, de jónak.
Következett a lövészet. Odaálltam az első céltáblához. Megint választhattam egy fegyvert. Ezúttal is a kicsi és könnyű mellett döntöttem. Fogtam a pisztolyom lőttem vele egy próba lövést, csak, hogy kipróbáljam. Kár volt, ugyanis nem volt rajtam fülvédő, és zárt térben voltunk. Miután eldördült a lövésem, a fülemet szorongatva magzatpózban a földre estem és ott is maradtam egy ideig. Miután elmúlt a fájdalom felálltam. Még kicsit kábultan ugyan, de odamentem Jasmine-hez egy fülvédőért.
-Jasmine... tudnál adni nekem egy fülvédőt?! - kérdeztem kiabálva.
-Először is NE ORDÍTS - ezt muszáj volt így mondania máskülönben nem hallom meg - és TESSÉK! ITT A FÜLVÉDŐD!
-Köszi!
Felvettem a fejemre és ismételten odamentem a céltáblákhoz. Megtöltöttem a pisztolyt, majd célba vettem az első táblát. Első lövésem sikertelen volt, mint ahogyan azt vártam. Kicsit balra ment a táblától. Akkor most egy kicsit jobbra célozz. Úgy is lett. Ez már eltalálta a táblát ugyan, de még messze a közepétől. Oké... nagy levegő, bent tart, céloz és lő. Ezt ismételgettem minden lövésnél. Harmadik lövésem már borzasztóan közel volt a tábla közepéhez. Akkor egy ici-picit balra kell lőnöm. És BAMM!
-Eltaláltam a közepét! - örvendeztem.
-Rendben, ügyes voltál. Akkor a többi táblát is találd el középen. Ezek számítanak bele a pontozásba.
Nagy levegő, bent tart, céloz és lő! Bumm! Megint a közepe. Az összes többi táblát is sikerült ezzel a pontossággal eltalálnom, kivéve az utolsót. Éppen készültem a lövéshez, amikor Jasmine megállított és elindította a táblát... Igen, elindította. Az elkezdett össze vissza mozogni.
-Ha ezt eltalálod, akkor te tényleg egy mesterlövész vagy a kezdők között, ugyanis ezt még senki, ismétlem senki sem találta el.
Na ez megnyugtató. Akkor majd én leszek az első. Lehet nem az egyetlen, de az első. Rákoncentráltam az utolsó és egyben a legnehezebb lövésemre. Szokásomhoz híven most is nagy kevegőt vettem, céloztam és lőttem... Azonban nem én lettem az első aki eltalálta a táblát. Nem kell mindennek siekerülnie. Tudod, ami késik, nem múlik.
