A szomorúság ragályos // III. rész

Bementem a fürdőszobámba és előkaptam a sminkes táskám. Alapózó, szemöldökformázó, szemhéjtus, szempillaspirál, rúzs és púder. Ezek jók lesznek. Nekiálltam megcsinálni az arcom, hogy buliképes legyen. Kihúztam a szemem és egy vörös rúzst kentem az ajkaimra. Mikor úgy láttam, hogy kész vagyok, a ruháim felé vettem az irányt. Mit vegyek fel? Végül egy kék, testhez álló egyszerű ruhát vettem fel, aminek a háta "hiányzik" és egy kék magassarkút készítettem ki. Miután ezzel is kész voltam, jöhetett a hajam. Azt csak egyszerűen begöndörítettem. Éppen készítettem ki a táskámat, amikor hallottam, hogy üzenetem jött. Egyik Becky-től jött, hogy hozzam magammal Alice-t is. Itt a könnyeim elhomályosították a látásom, így nem tudtam folytatni az olvasását. Vártam tíz másodpercet, majd tovább olvastam. Semmi különös nem volt benne, csak annyi, hogy ott lesz Palmer is. Palmer az a srác, aki nekem általános iskola óta bejön. Csak az a bibi, hogy nem merem megszólítani, és valószínűleg most se fogom. Lényegtelen. A másik üzenet egy reklám volt, miszerint megérkezett a legújabb telefon a boltokba. Akkor először a boltba megyek... a buli megvár. Én szerettem volna az első lenni, aki megveszi. Így is fog történni!
Lementem a bejárati ajtóhoz, kitártam a szárnyaim és felszálltam az égbe. Olyan jó volt, hogy a hideg levegő megcsapta a szárnyaim. Elindultam a boltba, de út közben a levegőben megállított egy srác.
-Bocsi, de megkérdezhetném ennek a csodaszép angyalkának a nevét? - kérdezte.
-Bocsi, de ez az angyalka nem kíváncsi rád.
Azzal kikerültem és tovább mentem. Sajnálatomra követett.
-De engem érdekel az angyalka neve. Kérlek. Az én nevem Lucas
-Ha megmondom békén hagysz? Éppen dolgom van.
-Utána lesz még egy kérdésem és békén is hagylak.
Forgattam a szemem, de beadtam a derekam.
-Elmondom, de nem lesz második kérdés. Az én nevem Gloria.
Azzal tényleg ott hagytam. Szerencsémre nem követett, gondolom feladta. Igazi bájgúnár volt. Utálom az ilyeneket.
Végre odaértem a bolthoz, ezért bementem. Az utam egyenesen a pulthoz vezetett.
-Hello Diana! Megnézhetném a legújabb telefonotokat?
-Szia Glo! Persze hozom - mondta és hátrament a raktárba. Öt telefonnal és öt tablettel tért vissza.
-Van új tablet is?
-Naná! Mind a kettőből van öt árnyalat, de gondolom neked ezek kellenek - elém csúsztatott egy telefont, illetve egy tabletet. Mind a kettő rosegold volt, a kedvenc színem elektromos dolgok terén.
-Igen, igen. Mennyi lesz?
Mondott egy összeget, én kifizettem és mentem is a buliba. Repülés közben kicseréltem a SIM kártyát. Éppen néztem, hogy miket tud ez a csoda telefon, amikor hirtelen megint az a srác termett előttem.
-Merre mész Gloriám?
-Már elnézést, de egy: semmi közöd hozzá, kettő: nem vagyok a te (ezt ki is hangsúlyoztam) Gloriád. Senkié sem vagyok, és, ha megbocsátasz mennék az utamra.
Majd elindultam átrepülve fölötte.
-Azt ugye tudod, hogy ilyen könnyen úgysem rázol le?
-Nem érdekel, csak hagyj békén!
A bulira úgysincs meghívva, tehát nem jöhet be. Ott legalább megszabadulok tőle. Gondoltam. Repültünk tovább szótlanul egészen addig, míg ő meg nem szólalt.
-És, amúgy hova is megyünk?
Először furcsán néztem rá, majd válaszoltam.
-Akarod mondani, hova megyek. Te csak követsz akaratom ellenére.
-Ez nem volt válasz a kérdésemre - mondta, miközben nevetett. Nem is nevetés volt ez, inkább csak kuncogott. Borzasztóan idegesített már.
-Egy barátnőmhöz megyek a bulijára.
-Igen? Micsoda véletlen! Én is buliba megyek - mondta, majd elmosolyodott.
Az út további részében nem szóltunk egy szót se. Mikor már közeledtünk Becky házához, elindultam lefelé. Természetesen Lucas is. Itt már kicsit megijedtem, mert mi van, ha ő is ide jön? Leszálltunk, majd felhívtam a barátnőmet, hogy jöjjön ki a ház elé. Két percet vártunk kint, majd kinyílt az ajtó. Becky lépett ki rajta, és mikor meglátott egymás nyakába borultunk. Rövid időn belül el is engedett, mert Lucas megszólalt.
-Engem nem is veszel észre? Hát micsoda fogadtatás ez kérem szépen?
-Szia, Lucas! - majd őt is megölelte.
-Ti... ti ismeritek egymást? - kérdeztem döbbenten.
-Persze. Meséltem is neked róla. Tudod, ő Lucas - mondta Becky.
-A nevét tudom. Sajnos út közben rámtapadt. Ő lenne az, akivel már egész régóta... - abba kellett hagynom, mert Becky csúnyán nézett rám - ...már egész rég óta ismeritek egymást? Mondhatni óvodás korotok óta?
-Hát akkor tudod ki vagyok? Jaj, de örülök neki! - odajött hozzám, széttárta a karjait, mert gondolom azt várta, hogy majd megölelem. Most egy ölelés mit árthat?
-Jó. Legyen - azzal viszonoztam az ölelését.
-Ha akarod, meg is csókolhatsz - suttogta a fülembe.
-Köszi, de inkább kihagyom.
-Nem adom fel ilyen könnyen, csak, hogy tudd.
Megforgattam a szemem, és próbáltam lehámozni magamról a kezeit, de nem sikerült.
-Elengednél?
-Ja, bocsánat.
Vörös volt az arca, legalábbis úgy láttam. Pár pillanatig még úgy álltunk ott, mint a cövek.
-Akkor gyerekek, ideje bemenni, mert én már fázok - mondta Becky.
-Nem rossz ötlet. Irány befelé!
Mikor bent voltunk az előtérben, annyi kabátot láttam, amennyit még soha. Ezekből ítélve nagyon sokan lesznek bent. Nem is tévedtem. Egy tűt leejteni is lehetetlen feladat volt, nemhogy mozogni. Becky-t magammal húztam a tömegbe, remélve, hogy Lucas nem tud követni minket. Már alig bírtam visszatartani a sírást, de a szobáig muszáj volt.
Végre felértünk, és becsuktuk az ajtót. Belőlem kitörtek a könnyek, Becky meg aggódó arccal odajött hozzám.
-Hívd fel Audrey-t. Most!
Miután letette a telefont, pár pillanat múlva itt is volt.
-Mi a baj? - meglátott, és ő is aggódva nézett rám.
Amíg alább nem hagyott a sírócsörcsöm, nem tudtam egy szót sem szólni. Mikor ez megtörtént belekezdtem a mondandómba.
-Ma, amikor jöttünk haza a vizsgáról, megtámadott minket egy csapat hajléktalan, de mint kiderült nem is azok voltak, hanem Abb... Bukottak. Harcoltam velük, de elkapták Alice-t. Anya mögé osont, de valami zajt csapott, és a pasi észrevette.
Megint előtört belőlem a sírás. Megvárták míg alább hagy, majd folytattam.
-Audrey, Becky... nincs már családom! Nem is lesz soha többé!
Nem tudtak erre mit mondani, csak megöleltek és velem együtt sírtak. Tizennyolc évig voltak barátságba a családommal mind a ketten, így megértettem őket, és ők is engem. Audrey szedte össze magát először.
-Hozok italt - majd kiment. Mi addig Becky-vel megigazítottuk a sminkünket. Eközben Audrey is meghozta az italt, amit gyorsan el is fogyasztottunk. Még nem volt jó a hangulatom, szóval lementünk a buli helyszínére és kértünk még egy pár kört abból, amit ittunk fent. Az ötödik után már kezdtem érezni, hogy javul a kedvem, szóval elindultam táncolni.

Eredmények // II. rész

-Ügyes voltál! - mondta Jasmine.
Elindult az asztal felé... gondolom követnem kellene. Leültem a nekem kikészített székre, majd idegesen, de türelmesen néztem azt amit csinál. Bevitte az adatokat a gépbe.
-Megkérdezhetném, hogy hány óra?
-Fél egy.
-Köszönöm.
Már három órája bent vagyok ebben az átkozott szobában. Már untam, de nagyon. Nem tudom, hogy csak nekem tartott idáig vagy mindenkinek, de haza akartam menni.
Tizenöt perc múlva (igen számoltam a perceket) végre befejezte a gépelést és odafordult hozzám. Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz begépelni három számot. Elém tolta a teszt lapomat, természetesen kijavítva, és mikor ránéztem nem tudtam hogyan reagáljak rá. Volt rajta egy szám. 8/10. Gomdolom kitaláltad mit jelent, de ha nem, akkor most elmagyarázom. Röviden, tömören annyit tesz, hogy nyolc pontot kaptam a tízből.
-És ez most jót jelent? - kérdeztem.
-Viszonylag igen. Persze voltak ennél jobbak is, de nem sok. Legalábbis nálam. A végleges rangsort majd csak később tudod meg, de nálam te vagy a harmadik legjobb.
-Gondolom még sokan lesznek utánam.
-Nem igazán. A következő feladatban, vagyis a közelharcban egész jó pontot értél el. Kimagaslóan a legjobb, ami jó harci tudásról és logikáról árulkodik.
Ennek a hírnek a hallatán nagyon megörültem, hiszen kimagaslóan a legjobb vagyok.
-Erre a feladatra tizenegy pontot kaptál. A lövészeten is jól szerepeltél, de csak második vagy. Itt a bemelegítő lövésre kettő pontot, a sorlövésre kilenc pontot kaptál.
-Az elsőnek hány pontja van?
-Tizennégy. Ő elsőre eltalálta az összes táblát, csak az utolsót nem.
Ezzel lezárta a témát. Azt mondta még, hogy összességében jól szerepeltem. A ranglistában elért helyezésem majd csak egy hét múlva tudom meg.
-Akkor további szép napot neked, Gloria.
-Neked is - azzal feláltam és kimentem a teremből. Odarohantam anyáékhoz. Ekkor már Alice is ott várt engem.

-Hogy ment? - kérdezte anya.

-Azt mondta Jasmine, hogy nála én vagyok a harmadik legjobb.

-Istenem, de büszke vagyok rátok! - most apa szólalt meg. Miután megvolt a családi ölelkezés, elindultunk haza.

 

Beszálltam a kocsiba, és Alice-ra néztem.

-Neked hogy ment?

-Az elmélet nagyon jól, a gyakorlat közepesen. Neked? - kérdezett vissza.

-Nekem? Hát... az elmélet egész jó, a gyakorlatok meg nagyon jók.

-Az jó. Akkor gondolom jó helyen leszel.

-Remélem... De te se panaszkodhatsz! Te meg az elméletin leszel nagyon jó helyen!

Az út hátralévő részében nem beszélgettünk. Amikor odaértünk a szegénynegyed határához, egy csapat hajléktalan elállta az utat. Apa rájuk dudált, de nem mentek arrébb.

-Apa, állj meg!

Megállt, én pedig kiszálltam a kocsiból. Odamentem a csapathoz, és szépen megkértem őket, hogy menjenek el az utunkból, mert mennénk tovább. Nem hallgattak rám. Rendben Gloria. Akkor móresre kell őket tanítani. Egy rúgással az egyiket gyomorszájon találtam. Összegörnyedve a földre rogyott. A többiek, nos, ennek láttán arébbmentek. Éppen szálltam volna vissza, amikor egy sikolyt hallottam a hátam mögül. Hogy pontos legyek az autóból.

-Anya segíts! Apa! Gloria! - kiáltozott Alice.

Azonnal rohantam a kocsihoz, de mikor már elég közel értem, az elfogója egy kést nyomott a nyakához.

-Elvágom, ha közelebb jössz, kislány!

-Engedje el vagy nem lesz jó vége!

Nem hatott rá, ám anya nagyon halkan kiszállt az autóból és a férfi háta mögé lopakodott. Tudtam mire készül. Hogy segítsem a tervébe, elvontam a fickó figyelmét.

-Mondja. Magának mi célt szolgál, hogy ártatlan embereket gyilkol? Talán élvezi? Tettünk valamit maga ellen?

Kis habozás után válaszolt.

-Ti gazdagok... undorítóan pazaroljátok az ételt! Annyi erővel nekünk is adományozhatnátok. De nem... És igen, kislány... Élvezem, ha megölhetem az undorító gazdag embereket, mint ti!
Még mondta a magáét, de már nem figyeltem rá, mert anya közbe a háta mögé érkezett. Már éppen nyúlt volna a fegyverért, amikor az egyik csavargó elkiáltotta magát.
-Vigyázz! Ott van mögötted!
A fickó hátranézett és... A következő jeleneteket már lassítva észleltem. Miután a fickó hátrafordult és szembe találta magát anyával elmosolyodott és ezt mondta:
-Én szóltam, hogy ne gyertek közelebb.
Azzal egy mozdulattal elvágta Alice nyakát, majd még eggyel anyáét is. Elindult a kocsi felé, vele együtt én is. Sajnos későn értem oda. Apa is meghalt. A fejem már vörös volt a dühtől. Éreztem. Nem érdekeltek a szabályok, én kinyitottam a négy méter fesztávolságú, krém színű szárnyam, és a fejük fölé emelkedtem. A pasi elejtette a kését döbbenetében, én pedig ezt az alkalmat kihasználva zuhanó repülésben felkaptam a mocskot és olyan magasra repültem vele, amennyire csak tudtam. Mikor elértem a magasságot, megálltam.
-Utolsó kívánság? - suttogtam a fülébe.
-Tegyél le!
-Kérésed számomra parancs - azzal elengedtem. Megvártam míg eléri a földet, de ez nem következett be, mert kitárta a szárnyait ő is, és mielőtt becsapódott volna, felszállt... Egyenesen felém. Nem, nem ez nem lehet... Ő... nem létezhet! Képtelenség! Elindultam felé, farkas szemet nézve vele. A megfelelő pillanatban bukfenceztem egyet, majd jól mellkason találtam, de megfogta a lában. Szerencsére volt egy másik is, és azzal már el is találtam. Gondolkodnom kellett volna, mert mikor eltaláltam húzott magával. Összecsukta a szárnyát, ezzel elérve, hogy zuhanjunk. Egyedül nem bírtam el kettőnket, akárhogy próbálkoztam.
-Ha én meghalok, halsz velem, bogaram! - mondta.
-Nem... vagyok... a... bogarad!
Ekkor a szabadon lévő lábammal először karon, majd miután a másik lábam is kiszabadult fejen rúgtam. Elvesztette az eszméletét, és magatehetetlenül zuhant a föld felé. Csak a puffanást hallottam. Nem bírtam nézni. Leszálltam a kocsinkhoz és odamentem apához.
-Úgy sajnálom... Neked sem lett volna szabad meghalnod. Annyira sajnálom - zokogtam apa vállán. Nem érdekelt, hogy véres volt. Nagyon sok időmbe telt mire sikerült rávennem magam, hogy odamenjek anyáékhoz. Egymáson feküdtek. Mind a hármójuknak egy hatalmas, fültől fülig tátongó vágás volt a nyakán.
-Istenem - hebegtem magamba.
 - Hogy én mekkora hülye vagyok! Úgy sajnálom! Nem tudtam mit tenni. Patthelyzetben voltam - magyarázkodtam, csak azt nem tudom miért. Nem volt kinek magyarázkodni. Maximum magamat győzködtem erről. Még könnyes volt a szemem, de fel kellett szállnom, mert hallottam a rendőrök szirénáját. Gyorsan rápillantottam a pasasra, akit lelöktem az égből. Meg kellett győződnöm arról, hogy nem látszanak a szárnyai. Olyan szinten szétesett, hogy azt sem lehet megmondani ki volt. A tarkójára oda volt tetoválva egy jel. Mostmár biztos voltam benne, hogy közéjük tartozik. A pasi egy Abbadon volt.
Az Abbadon egy olyan angyalszervezet, mint a Liga, csak ők a rossz oldalán állnak. Még régen, a háború után száműzték őket az Angyalok Tanácsának tagjai, mert segítették az embereket és fegyverekkel látták el őket. Lényegében bukott angyalok, röviden Bukottak.
Teljes sebességre kapcsolva kilőttem a levegőbe, fel a felhők fölé, ahol Xoria helyezkedik el. Ez lenne az Angyalok világa, mely több városból áll. Én Melodesben lakom. Félek, hogy nem lesz hol laknom, mert, hivatalosan betöltöttem a tizennyolccat ugyan, de nincs munkám. Remélhetőleg jó helyen fogok szerepelni a ranglistán.
Felértem Melodesbe, a házunkhoz. Szép kis ház. Két emelete van plusz a padlás és egy hatalmas kert közepén helyezkedik el. A második szinten vannak a szobáink Alice-al. Bementem és ledőltem az ágyamba és csak sírtam. Megcsörrent a telefonom. Megnéztem ki az, de láttam, hogy csak Becky volt az, a barátnőm. Hangpostára kapcsolt.
-Szia Glo. Csak annyit szeretnék mondani, hogy amint ráérsz gyere el hozzám, mert a vizsga megünneplésére bulit rendezhetek itthon. Szóval, mindenképp gyere el. Puszi!
Gondolom rájöttél, hogy nem fogok elmenni. Nem biztos. Lehet, hogy éppen ez kell nekem. Ránéztem az órára. Negyed négy. Akkor még van időm. Elmegyek arra a bulira!
 

Kezdetek // I. rész

-Mikor érünk már oda?
-Nem tudom, szívem. Ha öt perc múlva is megkérdezed, kiteszlek az autóból!
Nos, igen. Eléggé szigorú anyukám van. Nagyon izgultam, és tudni kell rólam, hogy, ha nagyon izgulok, akkor türelmetlen leszek, mert minél hamarabb tudni szeretném az eredményt. Ebben az esetben csak oda szerettem volna érni a Központba minél hamarabb.
-Anya? Mi lesz akkor, ha nem megyek át? A jegyeim nem olyan jók, mint Alice jegyei.
-Gloria! Ne engem hozz már fel minden hülyeséghez! Mintha én tehetnék róla, hogy inkább csak vásárlással meg minden mással töltöd az idődet a tanulás helyett! - mondta Alice, a testvérem.
Ikrek vagyunk. Nagyon szoros a kettőnk közötti kapcsolat, mondhatni ijesztően szoros. Ha egyikünk bajban van vagy valami történik vele azonnal repülümk és segítünk egymásnak. Azt tisztázzuk, hogy amikor azt mondtam repülünk, akkor azt úgy is gondoltam. Nem, nem madarak vagy madárhibridek vagyunk. Nem, nem is valami drogos banda, aki kiugrik az ablakon mondván "Nézzétek! Tudok repülni!". Nem. Mi angyalok vagyunk. Angyalok, akik éppen ülnek egy autóban. Hogy miért? Mert éppen a Földön vagyunk, ahol az Angyalok Kódexe megtiltja, hogy repüljünk.
Szóval éppen a központ felé tartunk, ahol majd Alice és én leteszünk egy vizsgát. Ezen a vizsgán múlik a jövőm. Alice-é nem, őt bárhová felveszik a kitűnő érettségijével. Engem nem. A Kódex kimondja, hogy "Minden, tizennyolcadik életévét betöltő angyalnak le kell tennie egy alkalmassági vizsgát, ami megpecsételi a jövőjét". Ezt értsd úgy, hogy, ha megbuksz, akkor száműznek a halandó emberek közé. Ha átmentél, akkor a különböző ágazatok egy meghívót küldenek neked, ha kellesz nekik. Alice például kitűnővel fog átmenni, ezt mindenki tudja. Én viszont talán megfelelek.
Körülbelül egy órát utaztunk, mert az az átkozott Központ a város másik végén, a szegénynegyedben volt. Áthaladva a gazdagok és nincstelenek határvonalán, majd' megszakadt a szívem. Egy éles vonal választotta el a kettő részt egymástól. Ez részben nekünk, angyaloknak volt köszönhető.
Körülbelül ötezer évvel ezelőtt az emberek egy csoportja kivívta az angyalok haragját azzal, hogy nem hittek bennük, mert egy befolyásos prédikátor beetette velük ezt a mesét. Az angyalok büntetésül elvették az összes vagyonukat ezeknek az embereknek, és megátkozták őket az örök szegénység átkával, ami generációról generációra szállt. Akik akkor is hűen kitartottak melletünk, gazdagsággal lettek megáldva.
Szomorú történet, de ez van. Mi már nem tehetünk ez ellen semmit.
Végre megérkeztünk a Központba. Út közben szerencsére senki sem támadott meg minket, mert már hallottam olyat, hogy egy másik angyalcsalád éppen ment a vizsgára, amikor az egyik hajléktalancsoport megtámadta őket és elvitték a gyermekeiket. Hogy mi lett velük, azt senki se tudja, mert azóta se kerültek elő.

A Központ belseje hatalmas volt. Kívülről csak egy átlagos kis kunyhónak tűnt, ám közel sem az volt. Amikor beléptünk az ajtón, egyből egy lépcső fogadott bennünket, ami levitt az óriási váróteremhez. A lépcső piros bársonnyal volt lefedve, ami folytatódott egészen addig, amíg bele nem ütközött egy pultba. A pult mögött egy középkorú férfi ült, aki mikor megérkeztünk azonnal felkapta a fejét.
-Jó napot! Miben segíthetek?
-Jó napot! A lányainkat hoztuk a vizsgára.
-Neveket kérhetek?
-Gloria és Alice Maxwell. Fél tízre kaptunk időpontot.
A férfi bepötyögte a gépébe a nevünket, majd így szólt:
-115-ös és 132-es szoba lesz.
Azzal elmentünk megkeresni őket. Mivel két egymástól nagyon messze lévő szobáról volt szó, kettéváltunk. Alice ment a 115-öshöz, én meg a 132-eshez. Ki volt az ajtók mellé függesztve egy-egy tábla, amin nevek és időpontok szerepeltek. Az enyémen éppen Alice neve szerepelt, ezért odaordítottam neki.
-Hé, Alice! Itt van a neved!
-Ne üvölts már Gloria! Nyilvános helyen vagyunk!- mondta anya.
A szám elé kaptam a kezem és vadul bólogattam, mert nem akartam, hogy megüssön vagy valami hasonló. Igaz, még sose emeltek kezet rám a szüleim és valószínűleg nem most akarták elkezdeni, de jobb félni, mint megijedni.
Miután Alice visszajött, leültünk a két ajtó közötti padra, és lestük, hogy mikor jönnek ki a termekből.
-Anya? Mire számítsunk odabent? - kérdeztem, mert eléggé izgultam.
-Nem tudom Gloria. Azóta, hogy mi vizsgáztunk apáddal, biztos megváltozott a rendszer.
Igaza volt. Mint mindig. Néha nagyon utáltam, hogy mindig neki van igaza.
Körülbelül tíz percet vártunk mire a 132-es szobából kijöttek. Mikor megláttuk a kijövő lány arcát... hát, hogy is mondjam... Alice (meg én is) elfehéredett. Ezek után kinek van kedve bemenni? Sőt... kinek volt kedve bemenni?
-Alice Maxwell-t kérjük fáradjon a 132-es szobába - mondta egy női hang a hangfalakból.
-Hajrá, Alice! Mindent a legjobb tudásod szerint.
Azzal megöleltük, sok szerencsét kívántuk neki és útnak indítottuk. Most már hevesen dobogott a szívem akár a maratont végig sprintelő emberé. Gondolom el tudtátok képzelni.
Nem sokkal ez után a hangfalak ismét recsegve megszólaltak.
-Gloria Maxwell-t kérjük fáradjon a 115-ös szobába.
Vettem egy mély levegőt és felálltam. Anya és apa engem is körbeölelt, nekem is sok szerencsét kívántak, de nem igazán értettem, mert nem hallottam szinte semmit a fülemben zúgó véremtől. Oké Gloria... egyszer kell végig csinálnod, és az jól is fog sikerülni. Ez és ehhez hasonló gondolatok futottak végig a fejemben mire odaértem az ajtóhoz. Bekopogtam és benyitottam.

A lélegzetem is elállt a szobától. Részben a félelemtől, részben pedig a szoba berendezésétől. Hol is kezdjem... A szoba hatalmas volt. Nem akkora, mint az előtér, de megközelítőleg a fele. Az ajtótól balra egy kiképzőteremhez hasonló rész volt, a jobb oldalon pedig egy kisebb lőtér. A szoba közepén volt egy asztal két székkel. Ezek egymással szemben helyezkedtek el, és vörös bársony borította, a keretük pedig arannyal bevont, szerintem fa volt. Az asztal túlsó végén egy középkorú, hosszú szőke hajjal rendelkező nő ült. Kedvesen intett nekem, hogy üljek le. Úgy is tettem, és mikor a szemébe néztem, hirtelen elszállt a félelmem egy része, olyan nyugodtság áratt a szeméből, hogy el is felejtettem miért izgultam. A szeme nagyon különös volt. Volt benne kék, zöld, barna meg talán arany.
-Hogy önnek milyen szép szeme van! - mondtam minden meggondoltság nélkül.
A nő egy kissé meglepetten nézett rám. Gondolom nem ehhez a fogadtatáshoz volt hozzászokva.
-K... köszönöm - mondta, majd folytatta - A nevem Jasmine.
Furcsálltam, hogy csak keresztnevet mondott, de én is bemutatkoztam.
-Az én nevem Gloria Maxwell.
-Rendben. Akkor tisztázzuk, hogy itt mi fog történni, rendben?
Bólintottam.
-Először adok neked egy teszt lapot, amin tíz egyszerű, de lényegre törő kérdés lesz. A továbbiakban a terem bal oldalán található bábukhoz megyünk, ahol bemutathatod harci tudásod, melyet pontozok, majd a jobb oldalon található lövészpályához megyünk, ahol értelem szerűen a lövésztehetséged mutatod be. Ha ezeket letudtuk, vársz egy negyed órát, míg értékelem az eredményed. Gondolom azt tudod, hogy ez a rangsor kihírdetéséig szigorúan titkos lesz.
-Rangsor? - kérdeztem.
-Igen. A rangsor alapján küldenek neked ajánlólevelet a különböző ágak. Ha a végén vagy, logikusan nem kapsz orvosi vagy katonai meghívást. Érthető?
-Igen, minden az.
-Rendben. Akkor itt van a lap. Erre körülbelül húsz perced van. Ne tekints rá úgy, mint egy dolgozatra. Annál ez egyszerűbb lesz.
Ezzel egy kicsit megnyugtatott, ám amikor elolvastam az első kérdést rájöttem, hogy nem kell hozzájuk más, mint az ösztöneid.
Oké, első feladat... Mit tennél, ha egyik bajtársadat lábon lőtték volna és nem tudna járni? Ez és ehhez hasonló kérdések voltak benne, amivel nem is untatlak. Miután letelt a húsz percem, Jasmine elvette a lapot és odatessékelt a bábukhoz.
Elég érdekesen néztek ki. Mindnek hiányzott az egyik keze, de lábaik voltak. A következő pillanatban elém tárult kézifegyverek százai.
-Válassz egyet! Jól gondold meg, mert nem táncolhatsz vissza!
Végig néztem rajtuk. Volt öt féle machete, húsz különböző tőr pár, illetve tíz kard. Számomra a tőr volt a megfelelő választás, mert annak volt a mérete pont jó egy viszonylag alacsony lánynak,mint én. Hosszú, vörös hajamat hátra fogtam egy lófarokba, majd elvettem egy fekete, bőrrel borított nyelű tőr párt. Az asztal a fegyverekkel egy szempillantás alatt eltűnt és helyére jött egy bábú. Jasmine megnyomott egy gombot a távirányítón a kezébe (amit csak most vettem észre) és annak hirtelen kinőtt a keze egy hatalmas szamurájkarddal.
-A feladatod az lesz, hogy próbáld meg megszúrni, megvágni ezt a bábút a lehető legtöbbször. Erre kapsz tíz percet.
Összpontosítottam, hiszen, ha elrontok akár csak egy lépést is, nem biztos, hogy kijutok innen élve. A robot lábai mögött friss vérfoltok voltak. Lehet, hogy az előttem lévő gyerek az életét vesztette itt? Nem láttam kijönni innen senkit.
-Rajt!
Megijedni sem volt időm, mert a robot azonnal támadásba lendült. Naná, hogy a nyakamat célozta meg azzal a karddal. Majdnem fejemet szegte, még szerencse, hogy időben lehajoltam.
Először csak teszteld, derítsd ki a gyengepontjait. Biztos van neki.
Egy elterelő szúrással próbálkoztam a jobb oldalon, majd mikor odakapott védekezés gyanánt, én a bal oldalról megkarcoltam a fémes testét. Egy hang jelezte a találatot. Kis termetemnek köszönhetően elég gyorsan mozogtam. Mint a villám a háta mögé kerültem és egy jól célzott rúgással a térdhajlatába rúgtam, majd a robot összeesett. Ráugrottam, és gyorsan beledöfködtem a hátába mind a két tőröm felváltva, hogy minél több pontot kapjak. Csak négyszer sikerült, mert a robot, hirtelen oldalra fordult, és megvágta a kezem a kardjával. Felszisszentem a fájdalomtól. Egy pillanatra nem figyeltem, ezért a jól mellkason rúgott ami után alig kaptam levegőt. Éppen beleállította volna a kardját a szívembe, ha nem fordulok el az utolsó pillanatban. Már így is zihálva vettem a levegőt, de még jól meg is rúgott megint, és megint a földön voltam. Amilyen gyorsan a remegő testem engedte talpra álltam és a robot lábai között átcsúszva a háta mögé kerültem. Jól belevágtam a két tőröm egyikét a tarkójába, ám mire kihúztam volna, megfordult és benne maradt. Akkor egy tőrrel kell beérnem. Nekem rontott, de olyan erővel és gyorsasággal akár egy bika. Éppen időben sikerült elugranom előle és a lendületét felhasználva gyorsan hátba rúgtam. Várhatóan elesett én meg rávetettem magam és kihúztam a tőrömet a tarkójából. Ezúttal a fejét kezdtem szúrkálni, és minden találat után a hang jelzett, hogy pontot ért. A hang felvett egy ritmust a szúrásaimnak hála, majd egy addig ismeretlen sípoló hangot adott ki.
-Letelt a tíz perc.
A robot hirtelen felkelt ezzel lerázva magáról, majd visszaállt a többi mellé. A földön maradtam még egy fél percet, majd Jasmine hozott nekem egy üveg vizet és egy szelet műzlit.
-Köh.. szöh.. nöm... - sziháltam el neki a köszönetem, majd egy ültömbe kiittam az üveg tartalmát. Amíg pihentem Jasmine összegezte a teljesítményem. Egész jónak vélte. Nem a legjobbnak, de jónak.
Következett a lövészet. Odaálltam az első céltáblához. Megint választhattam egy fegyvert. Ezúttal is a kicsi és könnyű mellett döntöttem. Fogtam a pisztolyom lőttem vele egy próba lövést, csak, hogy kipróbáljam. Kár volt, ugyanis nem volt rajtam fülvédő, és zárt térben voltunk. Miután eldördült a lövésem, a fülemet szorongatva magzatpózban a földre estem és ott is maradtam egy ideig. Miután elmúlt a fájdalom felálltam. Még kicsit kábultan ugyan, de odamentem Jasmine-hez egy fülvédőért.
-Jasmine... tudnál adni nekem egy fülvédőt?! - kérdeztem kiabálva.
-Először is NE ORDÍTS - ezt muszáj volt így mondania máskülönben nem hallom meg - és TESSÉK! ITT A FÜLVÉDŐD!
-Köszi!
Felvettem a fejemre és ismételten odamentem a céltáblákhoz. Megtöltöttem a pisztolyt, majd célba vettem az első táblát. Első lövésem sikertelen volt, mint ahogyan azt vártam. Kicsit balra ment a táblától. Akkor most egy kicsit jobbra célozz. Úgy is lett. Ez már eltalálta a táblát ugyan, de még messze a közepétől. Oké... nagy levegő, bent tart, céloz és lő. Ezt ismételgettem minden lövésnél. Harmadik lövésem már borzasztóan közel volt a tábla közepéhez. Akkor egy ici-picit balra kell lőnöm. És BAMM!
-Eltaláltam a közepét! - örvendeztem.
-Rendben, ügyes voltál. Akkor a többi táblát is találd el középen. Ezek számítanak bele a pontozásba.
Nagy levegő, bent tart, céloz és lő! Bumm! Megint a közepe. Az összes többi táblát is sikerült ezzel a pontossággal eltalálnom, kivéve az utolsót. Éppen készültem a lövéshez, amikor Jasmine megállított és elindította a táblát... Igen, elindította. Az elkezdett össze vissza mozogni.
-Ha ezt eltalálod, akkor te tényleg egy mesterlövész vagy a kezdők között, ugyanis ezt még senki, ismétlem senki sem találta el.
Na ez megnyugtató. Akkor majd én leszek az első. Lehet nem az egyetlen, de az első. Rákoncentráltam az utolsó és egyben a legnehezebb lövésemre. Szokásomhoz híven most is nagy kevegőt vettem, céloztam és lőttem... Azonban nem én lettem az első aki eltalálta a táblát. Nem kell mindennek siekerülnie. Tudod, ami késik, nem múlik.